Tíz óra Párizsban konkrétan semmire sem elég. Ezt a tapasztalatot tegnap szereztem.
Sylvie, Carmen, Andra és én elhatároztuk, hogy felöltjük a turista arckifejezést (tágra nyílt szemek, elhaló sóhajok, "ó" betűt formázó ajkak) és végre elmegyünk Párizsba. A gondolatot tett követte és mivel a tegnapi nap szombatra, tehát hétvégére esett, viszonylag kedvezményes áron be tudtuk szerezni az egész napra érvényes metrójegyet. Viszonylag kedvezményes alatt 8 euro 10 centet értek, de ezzel szombat reggeltől vasárnap hajnal ötig tömeg-közlekedhettünk volna, ha akarunk.
Reggel kilenckor felnyergeltük az A3-as RER-t és bevágtattunk a belvárosba, hogy megtekintsük az Orsay Múzeumot. Számomra meglepő módon a többiek azt sem tudták, hogy mikor épült és azt sem, hogy miért, sőt azt sem, hogy mi volt az eredeti funkciója. Pedig az én véleményem szerint ezek érdekes és figyelemre méltó tények.
Az épület előtt kígyózó sor elsőre rémisztőnek tűnt, de amint megtudták, hogy 26 éven aluliak vagyunk és van diákigazolványunk, azonnal beengedtek minket. Jó tudni, hogy érvényes diákkal a párizsi múzeumok többsége ingyenesen látogatható. Odabent egyébkén, ahogy egy valamikori vasútállomástól elvárható, középen egy nagy belmagasságú, világos tér van, oldalt pedig kisebb, viszonylag sötét termek.
A lányok nem igazán osztották az érdeklődésemet a festmények iránt, de azért így is eltöltöttünk odabent majdnem három órát. Ha nem unták volna annyira, akár dupla ennyi is lehetett volna. Sok híres festő, sok híres festményét láttam, többek között Van Gogh L'Église d'Auverse sur Oise vu de chevet című munkáját, és a Dr Who? rajongóknak mondanám, hogy nincsenek szörnyek a templom ablakában. A képeken kívül sok szobor volt kiállítva és az ideiglenes kiállítás is egy szobrász, konkrétan Jean-Baptiste Carpeaux műveit mutatta be.
Innen metróval elmentünk a Mars mezőre, hogy megtekintsük a nagy és híres Eiffel-tornyot. A csúf igazság az, hogy óriási volt a tömeg, valaki mindig belesétált a készülő fényképekbe, minden tele volt galambokkal és az árusok is folyton zaklattak minket. Szóval az Eiffel-torony szép-szép, de otthonra nem kéne. Kicsit pihentünk a parkban, kicsit sétáltunk az utcákon, de a lányok kezdtek éhesek lenni, szóval ideje volt valami ebéd után nézni.
Az elképzelés az volt, hogy keresünk egy boltot, veszünk valami szendvicsfélét, és utána a Tulériák kertjében elfogyasztjuk a zsákmányt. Mondtam már, hogy a tervek csak arra jók, hogy megbukjanak? Először elmetróztunk a Concorde-térre. Ott bementünk az első utcába, ahol egymás mellett Chanel, Dior, Zara és hasonló boltok sorakoztak. Hát gondolhatjátok, hogy bolt egy szál sem volt. Fél órát csatangoltunk, mire találtunk egy szendvicsezőt, ahol én természetesen semmit nem tudtam megenni, így ebéd gyanánt a szomszédos üzlethelyiségben elfogyasztottam életem első Starbucks termékét. Négy euró egy közönséges forrócsokiért? Hát végül is, ha nincs más... Szóval forrócsokiztam, míg a lányok megebédeltek, aztán Sylvie érzékeny búcsút vett tőlünk és hazametrózott, mert ő már negyedjére járta végig a látványosságokat.
Mi viszont erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Csak elmentünk a Tulériák kertjébe, ahol kipihentük az ebéd okozta fáradalmakat. Sütött a nap, a park tele volt emberekkel, jól éreztük magunkat. Megfelelő mennyiségű semmittevés és bámészkodás után végigsétáltunk a parkon, fotózkodtunk a bio-fűnyíróval (egy kecske volt kikötve a park közepén), aztán a Louvre piramisa előtt kimentünk a Rue de Rivolira.
Andra mindenképpen el akart menni a Forever 21 nevű boltba. Ahogy ő fogalmazott, ez egy fantasztikusanüberhajdekirály-bolt, ahol minden nagyon olcsó. Tudtuk a címet is, Rue de Rivoli 144. Aha, mi meg a 196 előtt álldogáltunk. 52 szám azon az utcán meglehetősen hosszú, ha figyelembe vesszük, hogy a teljes Louvre 4 számot foglal csak el. Azért végig nyargaltuk az utat, Carmen gazdagította a hűtőmágnes gyűjteményét és meg is találtuk a Forever 21-t.
Képzeljetek el egy három emeletes boltot, dugig ruhákkal és emberekkel, légkondi nélkül. Ha azt mondom tömeg volt, eléggé alul értékelem a valóságot. Az árak tényleg nagyon barátiak voltak, tehát iszonyatos tömeg áramlott a boltban, illetve be és ki egyaránt. Minden emeleten két kassza is volt, mégis húsz percet kellett sorban állni, ha fizetni akartál, a próbafülkékről pedig ne is beszéljünk. Oda azt hiszem születni kell. Hamar eluntam a dolgot, a shoppingolás sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, hát elmentem papucsot venni. Korábban talán említettem, hogy csak egy szőrös kis mamuszt hoztam, gondolván, majd itt veszek fürdős papucsot. Három hete keresem azt a nyomorult papucsot, de sehol nem találom. a franciák nem hordanak papucsot. Se az Auchanban, de a plázában, sehol nem lehet kapni. Most sem sikerült szereznem. Pedig már nagyobb összegeket is hajlandó lennék fizetni érte.
Andra és Carmen másfél órát töltöttek vásárlással én pedig a bolt előtt néztem a tömeget és fotóztam az egyre közeledő esőt. Amint a lányok kiléptek az ajtón az ég leszakadt és mi bemenekültünk egy kávézóba. Persze sikeresen kiválasztottuk a Le relais de Louvre-ot, egy meghitt és igen exklúzív kávézót. Két és fél eurót fizettem egy koffeinmentes kávéért, ami még túl hosszú is volt. Mindenesetre ott vártuk meg, hogy elmúljon a felhőszakadás, hogy aztán újra metróra kapjunk és haza vonatozzunk Cergy-Prefecture-be. Este kilenckor ájulásszerűen aludtam el. Valószínű, hogy mind a fáradtság, mind pedig, hogy egész nap nem ettem hozzájárult a totális kimerüléshez.
Ma reggel viszont túlságosan is zizzentnek éreztem magam, pontosan azzal a fajta érzéssel, amikor muszáj valamit csinálnom, különben meghibbanok (mármint ennél is jobban). Hát felöltöztem és felavattam futócipőmet. Mármint a megvétele óta először rendeltetésszerűen használtam, ami hihetetlennek tűnhet, de igaz. Vasárnap a franciáknál minden zárva van, szóval semmi mást nem tudtam csinálni. Andra még aludt, zajongani nem akartam, hát elmentem futni. Persze végül az egy kis futás - egy kis séta verziót alkalmaztam, de ez is jobb mint a semmi. Mikor visszaértem, takarítottam egy kicsit, reggeli-tízóraiztam és kimostam pár ruhát. Ebéd után potom két óra alatt végre kitöltöttük a lakhatási támogatás papírjait és így valószínűleg már csak egy hónapot kell várni arra, hogy meg is kapjam.
Most irány a vacsora és a korai lefekvés, mert holnap hétfő és órám lesz. Méghozzá francia. Nosztalgikus, bár nem igazán jó értelemben...
Gamer Lány
Utolsó kommentek