Nos megint jelentős idő telt el, amióta nem írtam, bár kételkedem benne, hogy ezt bárki is észrevette volna. Figyelembe véve a blog olvasóinak számát, ami kerek nulla, nem hiszem hogy zavart okozna a rendszerben a rendszertelenségem.
Mindegy, nem erről akartam beszélni, hanem a hegymászásról. A hétvégén a Magas Tátrában voltam, úgynevezett magashegyi túrán. Ha valaki nem tudná, ez átmenet a gyalogtúra és a tényleges hegymászás között. Jó magasan, többnyire hűvös, erősen nedves körülmények között. Hogy milyen volt? Szép. Magas. Nedves. Hűvös. Félelmetes.
Nem véletlenül hagytam a félelmetes szót a lista végére. Nem tudom, hogy említettem-e már, de magasság-iszonyos vagyok. Nem tudom, hogy mi a pontos megnevezés, de én nem lefelé nézni félek, hanem felfelé. Például egy toronyból lenézni semmi problémát nem jelent. Ugyanakkor, ha a tövében állok és felnézek, rögtön elfog a szédülés és a hányinger. Ehhez a különleges képességemhez társul hozzá a múlt téli síbalesetfélém, szóval a végeredmény szánalmas. Se felfelé, se lefelé nem tudtam nézni a hegyen. Maradt a cipőm orrának bámulása és a rettegés, nehogy máshová nézzek.
Azokban a pillanatokban, amikor épp biztos talaj volt a lábam alatt, remekül éreztem magam. A társaság jó volt, a kaja többnyire ehető. Csak egyszer sikerült pacalt rendelnem, aminek még a szagát sem állhatom. A szállások teljesen rendben voltak és a helybéliek viszonylag kedvesen viselkedtek. Összességében jó volt, de nem hiszem, hogy egyhamar újra feliratkoznék egy ilyen túrára.
Gamer Lány
Utolsó kommentek