Bàr a kollégiumban még mindig nincs internet, már néhány napja itt vagyok, és nem szeretnék semmit sem kihagyni, így inkább előre dolgozom egy kicsit és jegyzetelek.
Na de hol is van az az itt! Hát Párizsban! Mégis hol máshol lehetne? Pontosabban, hol máshol lehetnék? Oké, ez borzalmasan nagyképűen hangzott, elismerem, de mégis csak Párizsról beszélünk.
Hogy az elején kezdjem, hála az Európai Unió csodáinak, létezik egy program, amit Erasmusnak hívnak és a felsőoktatásban tanuló hallgatók pályázhatnak, hogy egy vagy két félévet valamelyik európai egyetemen vendég-hallgassanak. Én is pályáztam és minden hasonló útra tévedőnek melegen ajánlom a korábbi bejegyzésemben foglaltak figyelembe vételét. Az adminisztráció viharai után végül elérkezett az indulás napja.
Szeptember elseje esős, szürke és kegyetlenül hétfői nap volt, minden, az iskolakezdéssel kapcsolatos sztereotípiát kiválóan alátámasztott. Nekem viszont az elutazásom kezdetét jelentette. Tizenöt óra busszal, először egy magyar, azután egy Maliból származó útitárs mellett, egészen elviselhető volt. Az is igaz persze, hogy amint a busz elindult én szépen elaludtam és csak hajnalban ébredtem fel a beállított ébresztőmre.
Strasbourg még hajnali fél hétkor is igazán szép látvány. Annak ellenére azonban, hogy két óra szabad időm volt, nem sokat láttam belőle. Egy idegen városban, ahol az ember nem ismeri a közlekedést, nem célszerű elkóborolni, főleg egy gigantikus bőrönddel. Szóval meglehetősen sokat gyönyörködtem a strasbourgi központi pályaudvarban és a körülötte lévő épületekben, aztán végre beharangozták a TGV-m (Train à Grande Vitesse) érkezését. Nos abból az útból sem sokra emlékszem, kivéve a nagyon kedves és vicces akcentussal beszélő Wales-i útitársamat. Tíz perc alatt kibeszéltük magunkat és utána csak Párizsban ébredtem fel. Sajnos a tömegközlekedés kihozza belőlem az álomkórt a jelek szerint.
Érkezés a Gare de l’Est-re 11.05.-kor, menetrend szerint. Harminc perc sorban állás a jegyszerzéshez és öt lépcsősor megmászása a Zebrával. Zebra egyébként a giga-bőröndöm és a neve magáért beszél szerintem. A franciák nem törik magukat a mozgólépcsők terén se a vasútállomásokon, se a metróban az eddigiek alapján. Még ki kell tapasztalnom. Minden esetre ötven perc metró és RER után végre megérkeztem az úti célomhoz. Mondjuk. Még egy kicsit elveszve keringtem a megálló környékén, aztán az egyetemen, és végül délután kettőkor elfoglalhattam a szállásomat az Université de Cergy-Pontoise Lés Chénes d’Or nevű kollégiumában.
Hogy mi volt az első benyomásom? Az hogy a szüleim és a párom felelőtlenül viselkedtek, amikor megengedték, sőt bátorították, hogy ekkora marhaságot műveljek. Még hogy én, egyedül eljöjjek egy olyan országba, ahol baguettet és croissantot esznek? Hiszen glutén-allergiás vagyok! Ráadásul annyira nem is vagyok oda a helyiekért és bár beszélem a nyelvet, a helyesírásom egy természeti katasztrófával ér fel! És egyébként is! EGYEDÜL? Még sosem voltam sehol egyedül. Mármint tartósan, olyan messze otthonról, hogy ne érjek haza négy óra alatt (oké tudom, hogy innen is hazaérek négy óra alatt, de nem ez a lényeg).
Minden esetre, a nem annyira rózsás helyzetet csak tetézte, hogy a szoba kicsi és cella jellegű, ráadásul szál egyedül vagyok. Mármint egy lakóegységben ketten lakhatnak, de én egyelőre egyedül vagyok. Képtelen voltam kipakolni első nap. Viszont sírni annál inkább szerettem volna, ezért hogy eltereljem a figyelmemet, vásárolni mentem. Na persze csak alap dolgokat, mint wc-papír és zsebkendő és narancslé. Kajára még gondolni sem tudtam. Az evés valami igen visszataszító dolognak tűnt aznap. Este végül megismerkedtem egy Japánból érkezett lánnyal, aki hasonló cipőben evezett, mint én. Saori ráadásul csak húsz éves és a franciát is csak egy és negyed éve tanulja. Szóval az estét valami vegyes francia-japán-angol keveréknyelven beszélgettük végig, helyenként magyar beütésekkel. Valójában nagyon érdekes volt és tanulságos. Főleg az ABC-k összevetése.
Szerdán diákigazolványt csináltattam, csütörtökön bankszámlát nyitottam, ma pedig végre éhesnek éreztem magam ezért vásárolni mentem és egy Auchan-gazdaságos tonhalsaláta konzervre esett a választásom. Itt megjegyezném, hogy a katalán tonhal saláta nagyon-nagyon finom, de legközelebb el kell olvasnom, hogy mi van bennük, ugyanis ebben tészta is volt.
A telefonvásárlás egyelőre akadályokba ütközik, de dolgozom rajta. Ha végre lesz internet, akkor minden sokkal könnyebbé válik. Kezdve az ügyintézéstől, a kapcsolattartásig. Egyébként csütörtökön sikerült kicsomagolnom és pénteken rendezkedtem be úgy nagyjából.
Aztàn szombaton Saori elhívott a Charivariba. Sikerült is elmennünk… többé-kevésbé.
Még pénteken megbeszéltük, hogy szombaton együtt elmegyünk erre a fesztiválra, és majd dél körül átjön, hogy megmondja, pontosan mikor indulunk. Így is lett és végül kettőkor találkoztunk Aikoval, Saori barátnőjével, aztán hármasban elindultunk megkeresni a helyszínt.
Majdnem elsőre sikerült. Először ugyanis a parkban, pontosabban az egyik parkban kötöttünk ki, ahol valami olyasmi volt, mint nálunk a Nagy Sportág Választó nevű rendezvény. A város és a környékbeli települések sportklubjai, szociális szervezetei, és hasonlói kivonultak és bemutatókkal igyekeztek magukhoz csábítani az érdeklődőket.
Hadd mondjam el, hogy két ázsiai lánnyal sétálni, akiknek a kezébe van ragadva a fényképezőgép, olyan, mintha valami kiállítási tárggyá váltam volna. Az, hogy bámultak minket, eléggé alulértékeli a valóságot. Minden esetre Saori érdeklődést talált a kendo-klub berkeiben, Aiko pedig a tollaslabda klubhoz szerzett jelentkezési lapot, tehát nem volt ez elvesztegetett idő, épp csak nem ott voltunk, ahol kellett volna, hogy legyünk.
Sok-sok kérdezősködés és útbaigazítás után végül megtaláltuk az óvárost, ott is a kikötőt. Egy kis kávé és fagyi, némi várakozás és fél hétkor valóban el is kezdődött a Charivari. Kipróbáltuk a marokkói konyha csodáit, illetve a lányok készítettek üveglámpást. Este nyolcig élveztük a tömeget, az volt az az időpont amikor mindhárman beismertük, hogy nem bírjuk tovább energiával és elindultunk a szállásunkra.
A fáradtság persze nem tartott vissza minket attól, hogy Saorival szavakat cserélgessünk éjjel tízig. Ezzel szemben a vasárnap, minthogy minden zárva volt, a pihenés jegyében telt.
Gamer Lány
Utolsó kommentek