Gamer Lány és ami vele történik

Hogyan magyarázod el egy Taoistának, hogy a keresztény és a katolikus nem igazán egyező fogalmak. Hát elmondanám, hogy nehezen, főleg, ha a közös nyelv az angol, amit vallási témában egyikőtök sem beszél túl jól. Én azért nem, mert nem vagyok vallásos, XueChen pedig mert kínai.

Az egész úgy kezdődött, hogy a múlt heti sikeres kirándulás után eldöntöttem, hogy folytatni akarom Párizs felfedezését, ugyanakkor a megtekinteni kívánt látványosságokhoz másik társaságot kellett szereznem. A lányok nem igazán tartoznak a klasszikus turista kategóriába. Szerencsére XueChen, mint hogy Kína egy igen távoli és meglehetősen, ha nem is elmaradott, de elzárt területéről érkezett, tökéletes választásnak tűnt. Nem ismeri a helyet, nem ismeri a kultúrát és kíváncsi.

Mivel nekem édes mindegy volt, mit nézünk meg, hát átadtam a döntés lehetőségét. Ennek értelmében reggel Párizs ázsiai negyedébe mentünk. Ez pontosan a XIII. kerület. Valószínűleg nem találtuk meg a megfelelő utcát, mivel én balga elfelejtettem felírni, de azért érdekes dolgokat láttunk. Kis tekergés után eljutottunk a Place Jeanne d'Arc-ra ahol találtunk egy nagyon kis helyes templomot és betértünk útmutatást kérni. Szó szerint, és nem spirituálisan. Szerencsénk volt, a misére készülő asszonyok tudtak segíteni és a templom két igen régi és igen szép festményét is megmutatták. Köszöntük a segítséget és elindultunk papucs-vadászatra. Már szeptember másodika óta kerestem a strandpapucsot és most a kínai árusoknál reméltem meglelni. Hát eltartott egy darabig. Még előtte megnéztünk egy kisebb piacot, ahol a lepényhaltól a karfiolon át valószínűleg az atom meghajtású tengeralattjáróig mindent lehetett kapni, csak papucsot nem. Ezt követte egy bevásárló központ, ahol persze megint csak Zara és Printems boltokat találtunk, de papucsot egy szálat se. Végül egy lyuk méretű boltban leltem rá az áhított darabra. Hát nem mondom, hogy nem hagy kívánnivalót maga után, de legalább van. Vietnámi forma, kék és még egy strassz is van rajta, és csak egy számmal nagyobb, mint kellene. Viszont tökéletesen funkcionál.

Ebédelni egy török kifőzdébe mentünk, ahol a napi ajánlat húsgombóc volt, krumplival és rizzsel. Kecskéből. Nagyon finom volt, bár kicsit lassan sikerült elfogyasztanunk. XueChen evőpálcikához szokott keze sehogy sem akarta az igazságot. A kés még hagyján de komoly munkát jelentett elmagyaráznom, hogyan tartsa a villát. Minden nap tanul az ember valamit alapon ezzel is megbirkóztunk. 

Ebéd után elmetróztunk a Nôtre Dame-hoz. Meg ahhoz az óriási sorhoz, ami előtte kígyózott. A látványtól megrettenve eldöntöttük, hogy csak kívülről megnézzük, csinálunk pár fotót és megyünk is tovább. Aztán arra gondoltam, hogy én ugyan nem fogok még egyszer idejönni, csak hogy sorba állhassak egy valószínűleg sokkal esősebb és hidegebb napon, hát nekiláttam az új tervem kivitelezéséhez.

Ha valamit igazán el akarsz rejteni, tedd olyan helyre, ahol mindenki láthatja! 

Ezen elv mentén haladva kiválasztottam egy megfelelően nagy és zajos iskoláscsoportot és közéjük vegyítettem magunkat. Magyarul bepofátlankodtunk a sorba. Persze így is kellett állnunk egy kicsit, de nem többet mint nyolc perc. Odabent aztán alaposan meglepődtünk. Bele se gondoltam, hogy mennyi lehet az idő, vagy hogy milyen nap van, de épp zajlott a szombati Szent Mise. Nem gyakran járok ilyen eseményekre, szóval szerintem nem meglepő, ha azt mondom, lélegzet elállító volt. Rengeteg ember, rengeteg pap, ministráns, meg még aki kell ilyenkor és cseppet sem zavartatva az oldalt áramló tömegtől, szépen komótosan tették a dolgukat. Egy hölgy gyönyörűen énekelt hozzá, aztán a papok és a közönség is csatlakozott. Mire körbeértünk a templomban véget ért a ceremónia és megnyitották a középső részt is, hogy a bámuló tömeg fényképezhessen. Szerintem legalább egy órát voltunk bent. Nem mintha maga az épület olyan különleges lenne, mármint szép, meg minden, csak semmi extra nincs benne. Sajnos a toronyba nem jutottunk fel és a kincstár is zárva volt, de azért nem csalódtunk.

A következő megállónk alig két utcányira volt, a St. Severin templom. Kicsi, csendes és nagyon nagyon szép. A gótika egy olyan remekműve, amit eddig szerintem sehol nem láttam, pedig edzett vagyok a templomok ilyen jellegű látogatásában. Nem azért, de lényegesen különlegesebbnek találtam, mint a Nôtre Dame-ot. 

Mivel még nem éreztük magunkat eléggé áhítatosnak, ellátogattunk az Invalidusok Dómjához. Amiről én azt hittem, hogy csak egy újabb templom, pedig valójában egy óriási komplexum. Nem is volt energiánk az egészet végig nézni. Megtekintettük az Eglise Saint-Louis des Invalides-t, tehát a templom részt és természetesen beköszöntünk Napóleonhoz is. XueChen teljesen kiakadt, hogy mért állítunk ki és fényképezünk emberi maradványokat, annak ellenére, hogy tudta, ki az a Napóleon. Nem igazán sikerült elmagyaráznom neki, ráadásul megint belefutottunk a keresztény vallások témájába, ami igen kínkeserves terület. 

Elunva a templomokat a Rodin múzeumhoz sétáltunk, ha már ott jártunk a környéken. Újabb sorban állás után sok-sok szép és kevésbé szép szobor következett, néhol festményekkel váltakozva. Értem én, hogy Rodin szép szobrokat csinált és nagyon élethűen tudta ábrázolni az emberi testet, de mért csinált mindenből kettőt, néha hármat?  A múzeum parkja viszont gyönyörű volt. Szobrokkal, szökőkúttal, pázsittal, gyerekekkel. Egy órát biztosan eltöltöttünk ott is. A teljes kimerülés határán végül a hazatérés mellett döntöttünk és a vonaton csak azért nem aludtam el, mert folyamatosan figyelnem kellett, hogy XueChen mit mond.

A kollégiumba visszatérve a lányok megkérdezték, hogy nincs-e kedvem bulizni menni Párizsba, egész éjszakára, de köszöntem, csak a kispárnámra vágytam. Persze aztán még elég sokáig fent voltam és ma csak tizenegykor ébredtem fel. Már csak némi másolás várt rám, hogy felkészüljek a következő hét tanóráira és nyugodtan kipihenjem az előző hetet. A következő sem hiszem, hogy könnyebb lesz, de majd megírom azt is.

Azt hiszem elfelejtettem megemlíteni, hogy a fényképezőgépem szombaton négy kép után közölte, hogy nem éri el a kártyát, szóval a továbbiakban XueChen telefonjára kellett hagyatkoznom, amiről megszerezni a képeket meglehetősen nehéz volt. Nem véletlenül nem szeretem a zsenifonokat. A saját illesztőprogramjuk nélkül konkrétan hasznavehetetlenek.

Gamer Lány

A hétfői nap maga volt a testet öltött nosztalgia. Egy ártatlannak induló reggel, tejeskávé, joghurt. Némi takarítás, nyugodt ebéd, hogy aztán melegen üdvözöljenek a Pokol Tornácán.

Oké, ez talán egy kicsit dramatikusra sikerült, de még most szeretném leszögezni, hogy sosem szerettem franciát tanulni. Mármint konkrétan az aktív, tevékeny francia tanulásra gondolok. Ülni az órán, bámulni a tanárra, unalomba süllyedni az ötödik perc után... Mért nem lehet ez érdekes? Mint mondjuk a történelem? Vagy az irodalom?

Nos tehát hétfőn délután kettőtől este hatig ültem egy teremben és kiscsoportos foglalkozásban franciát tanultam. Borzalmas volt. Tisztára mint a gimiben! Már ott is utáltam, méghozzá nem kicsit. Bár ott legalább volt annyi helyzeti előny, hogy mindenki egy szinten volt. Itt bezzeg! Elvileg ez a C1/C2 - kategóriás csoport, tehát a legmagasabb nyelvtudással rendelkezők kerültek ide (Taps-taps Nekem!). Nem sokan vagyunk és nem is mindenki jött el, szóval családias hangulat is lehetett volna. DE NEM! Van egy lány, aki konkrétan anyanyelvi szinten beszéli a franciát, szóval mellette értelem szerűen eltörpül mindenki. Van egy férfi, akik elméleti fizikát oktat itt az egyetemen, de Németországból jött, tehát tanulja a franciát, viszont folyton okoskodik és néha még az oktatónkat is leszólja. Összességében mindenkit lenéz és lekezel, de többen mondták, hogy minden német így viselkedik errefelé. Vannak az átlag tanulók, például a svájciak és én, és végül vannak az orosz fiúk. Na, hogy ők hogy kerültek ebbe a csoportba, azt viszont végképp nem tudom. Még az angol is döcögve megy nekik néha, nem hogy a francia. A kissé eklektikus csapat hangulatát és teljesítményét csak fokozta, hogy amikor azt mondom, kettőtől hatig volt óra, akkor azt úgy is értem, egyetlen rövid, tíz perces szünetet beiktatva négy körül. A fárasztó egy igen gyenge kifejezés a valóság leírására. micsoda mázli, hogy csak hetente egyszer van ilyen.

Kedden előrébb léptem a lakhatási támogatás fronton, ugyanakkor megint szembesültem a helyi ügyintézésben tátongó szakadékokkal. Annak ellenére, hogy a támogatáshoz mindent online kell kitölteni és igazán nem vesz igénybe sok időt, a szükséges dokumentumokat nem lehet elektronikusan benyújtani. Sem feltölteni, sem e-mailben beküldeni, de még pendrive-on se lehet leadni. Szóval miután másfél órát álltam sorban, hogy kapjak egy sorszámot, és újabb fél órát vártam, míg szólítottak, a kedves kisasszony a pult mögött közölte, hogy nyomtassam ki a papírokat és vigyem be valamelyik nap.Nem mintha utána ők nem szkennelnék be, hiszen mindent elektronikusan tárolnak és küldenek el a központjukba, de mindegy. Szerintem, ha már arra képtelenek, hogy összeüssenek egy normálisan működő online rendszert, legalább az épület ajtajára kiírhatnák, hogy: Minden papírt ki kell nyomtatni és éljen a környezetvédelem! Az este megint vásárlással zárult és vettem egy bögrét, egy tálat és egy kispárnát. Szegény Pikachu-s kispárnámat eléggé megviseli, hogy alszom rajta. Nem igazán erre találták ki. Alvásról szólva, az ágyam annyira nyikorog, hogy a hang beférkőzik az álmaimba és furábbnál-furább képeket kreál az elmémben. Bár az is igaz, hogy legalább jól szórakozom éjszakánként.

A szerda reggel megint a CAF-irodában talált, ezúttal minden ki volt nyomtatva és alig fél óra sorban állással el is intéztem mindent, nem csak magamnak, de XueChennek is. Leadtuk a dokumentumokat és vettünk neki telefont, hogy tudjon beszélni az oktatóival és a többi kínai hallgatóval. A délelőttöt megkoronázta az ebéd, ami bár nagyon finom volt, sajnos utóbb kiderült, nem glutén mentes. Halra éheztem (rossz hatással van rám a tenger közelsége) hát a menzán halat kértem. Amit csak utólag vettem észre, hogy nem hal szelet volt, hanem halburger. Vagy halfasirt, ha úgy tetszik. Pont mint a normál fasírt, csak hús helyett hal volt benne. Csak remélni tudtam, hogy nem fog nagyon fájni a hasam. Pedig milyen finom volt... Ma este viszont megtaláltam az egyetlen előnyét annak, hogy pár nélkül vagyok itt.Ez pedig a fokhagyma. Nyersen, sütve, szósznak, feltétnek, fűszernek. Sajnos a frusztrációt nem oldja.

Péntek van... hőőőőőőőőőőő...

Kicsit nehezen indult a nap, mivel ebben az országban a hivatalos "Ereszd-el-a-hajamat-mert-parti-van!" - nap csütörtökre esik. És péntek hajnalig tart. Nekem persze teljesen önerőből (kávé és algoflex) sikerült úrrá lennem a  a belső káoszon mi több, az előző éjszaka romjait is feltakarítottam. 

Amúgy egy nagyon jól sikerült nap jól sikerült estéje volt. Andra és én ünnepeltünk! Mégpedig a leendő közös internetünk megszületését, pontosabban megvásárlását. Kicsit elegünk lett abból, hogy semmi nem fut rendesen és nem töltenek be a linkek, ezért beruháztunk, fejenként havi 13 euroért internetbe. Sajnos még mindig nem fogja megközelíteni az otthoni sávszélességet, de legalább valószínűleg a skype és a youtube működni fog. Szép lassan azért elrendeződnek a dolgaink. Nagyon lassan...

Tehát ma reggel megküzdöttem az elemekkel, de az evés elmaradt. Fél kettőkor kezdődött az órám és szerencsére a Tanárnő megengedte, hogy egészkor távozzak is, hogy időben odaérjek a hármas számú francia órára. Mondhatjuk, hogy nem érte meg sietni. Két órán keresztül hallgattam, ahogy két svájci csaj vitatkozik pár olasszal, hogy egyes francia szavak vajon latin, vagy inkább görög eredetűek-e. Mondhatnám, hogy érdekes óra volt, de nem. Valami tragikus sorsú világlázadó francia énekes két slágerét hallgattuk meg (a dalszövegtől a csoport fele depresszióba zuhant, a maradékot a elaltatta a dallam), azután elemzéshez láttunk. Minden egyes sort értelmeztünk, és megvitattunk, pontosabban a vitatkozók atomokra cincálták a szöveget. Olyan volt, mint otthon irodalom órán a verselemzés. Vajon mit akarhatott mondani a költő? Egy pohár szesz és két spangli között? Vajon mi járt a fejében, amikor ezt a dalt írta? Vajon, ha ezt a részletet kiemelem a kontextusból akkor rá tudom erőszakolni a saját értelmezésemet?

Hogy mért nem kezdtem a fejemet ütemesen a padhoz kopogtatni? Mert az óra végére annyira éhes voltam és annyira leesett az energia szintem, hogy az egy helyben való üléshez is koncentrálnom kellett. Szerencsére ez is véget ért egyszer csak és megmondtam az előadónak, hogy minden elkövetkező óráról késni fogok, mert máshol is jelenésem van. A brit történelem annyival érdekesebb! Ha minden francia óra ilyen lesz én nem tudom, hogy fogom kivitelezni az ébren maradást. Bár el kell ismernem, hogy a hétfői óra még mindig jobb volt, mint a mai. Ott legalább néha volt valami hasznos információ.

Összességében ez egy viszonylag eredményes hét volt, hiszen négy tantárgyból kettő kiemelkedően jó, egy átlagos és csak egyen akarok folyton elaludni. Ez azt hiszem pozitív mérleget jelent. Már csak a francia könyveket kell megszerezni (Javaslat a tanároktól: Rendeljétek meg Amazonról, mert amúgy sose juttok hozzá!), és a telefont, de mindezek a jövőhét kihívásaihoz tartoznak.

Holnap hétvége és újra turistásat fogok játszani, ezúttal egy másik színtéren. Majd arról is beszámolok.

Gamer Lány

Tíz óra Párizsban konkrétan semmire sem elég. Ezt a tapasztalatot tegnap szereztem.

Sylvie, Carmen, Andra és én elhatároztuk, hogy felöltjük a turista arckifejezést (tágra nyílt szemek, elhaló sóhajok, "ó" betűt formázó ajkak) és végre elmegyünk Párizsba. A gondolatot tett követte és mivel a tegnapi nap szombatra, tehát hétvégére esett, viszonylag kedvezményes áron be tudtuk szerezni az egész napra érvényes metrójegyet. Viszonylag kedvezményes alatt 8 euro 10 centet értek, de ezzel szombat reggeltől vasárnap hajnal ötig tömeg-közlekedhettünk volna, ha akarunk.

Reggel kilenckor felnyergeltük az A3-as RER-t és bevágtattunk a belvárosba, hogy megtekintsük az Orsay Múzeumot. Számomra meglepő módon a többiek azt sem tudták, hogy mikor épült és azt sem, hogy miért, sőt azt sem, hogy mi volt az eredeti funkciója. Pedig az én véleményem szerint ezek érdekes és figyelemre méltó tények. 

Az épület előtt kígyózó sor elsőre rémisztőnek tűnt, de amint megtudták, hogy 26 éven aluliak vagyunk és van diákigazolványunk, azonnal beengedtek minket. Jó tudni, hogy érvényes diákkal a párizsi múzeumok többsége ingyenesen látogatható. Odabent egyébkén, ahogy egy valamikori vasútállomástól elvárható, középen egy nagy belmagasságú, világos tér van, oldalt pedig kisebb, viszonylag sötét termek.

A lányok nem igazán osztották az érdeklődésemet a festmények iránt, de azért így is eltöltöttünk odabent majdnem három órát. Ha nem unták volna annyira, akár dupla ennyi is lehetett volna. Sok híres festő, sok híres festményét láttam, többek között Van Gogh L'Église d'Auverse sur Oise vu de chevet című munkáját, és a Dr Who? rajongóknak mondanám, hogy nincsenek szörnyek a templom ablakában. A képeken kívül sok szobor volt kiállítva és az ideiglenes kiállítás is egy szobrász, konkrétan Jean-Baptiste Carpeaux műveit mutatta be.

Innen metróval elmentünk a Mars mezőre, hogy megtekintsük a nagy és híres Eiffel-tornyot. A csúf igazság az, hogy óriási volt a tömeg, valaki mindig belesétált a készülő fényképekbe, minden tele volt galambokkal és az árusok is folyton zaklattak minket. Szóval az Eiffel-torony szép-szép, de otthonra nem kéne. Kicsit pihentünk a parkban, kicsit sétáltunk az utcákon, de a lányok kezdtek éhesek lenni, szóval ideje volt valami ebéd után nézni.

Az elképzelés az volt, hogy keresünk egy boltot, veszünk valami szendvicsfélét, és utána a Tulériák kertjében elfogyasztjuk a zsákmányt. Mondtam már, hogy a tervek csak arra jók, hogy megbukjanak? Először elmetróztunk a Concorde-térre. Ott bementünk az első utcába, ahol egymás mellett Chanel, Dior, Zara és hasonló boltok sorakoztak. Hát gondolhatjátok, hogy bolt egy szál sem volt. Fél órát csatangoltunk, mire találtunk egy szendvicsezőt, ahol én természetesen semmit nem tudtam megenni, így ebéd gyanánt a szomszédos üzlethelyiségben elfogyasztottam életem első Starbucks termékét. Négy euró egy közönséges forrócsokiért? Hát végül is, ha nincs más... Szóval forrócsokiztam, míg a lányok megebédeltek, aztán Sylvie érzékeny búcsút vett tőlünk és hazametrózott, mert ő már negyedjére járta végig a látványosságokat.

Mi viszont erőt vettünk magunkon és tovább indultunk. Csak elmentünk a Tulériák kertjébe, ahol kipihentük az ebéd okozta fáradalmakat. Sütött a nap, a park tele volt emberekkel, jól éreztük magunkat. Megfelelő mennyiségű semmittevés és bámészkodás után végigsétáltunk a parkon, fotózkodtunk a bio-fűnyíróval (egy kecske volt kikötve a park közepén), aztán a Louvre piramisa előtt kimentünk a Rue de Rivolira.

Andra mindenképpen el akart menni a Forever 21 nevű boltba. Ahogy ő fogalmazott, ez egy fantasztikusanüberhajdekirály-bolt, ahol minden nagyon olcsó. Tudtuk a címet is, Rue de Rivoli 144. Aha, mi meg a 196 előtt álldogáltunk. 52 szám azon az utcán meglehetősen hosszú, ha figyelembe vesszük, hogy a teljes Louvre 4 számot foglal csak el. Azért végig nyargaltuk az utat, Carmen gazdagította a hűtőmágnes gyűjteményét és meg is találtuk a Forever 21-t.

Képzeljetek el egy három emeletes boltot, dugig ruhákkal és emberekkel, légkondi nélkül. Ha azt mondom tömeg volt, eléggé alul értékelem a valóságot. Az árak tényleg nagyon barátiak voltak, tehát iszonyatos tömeg áramlott a boltban, illetve be és ki egyaránt. Minden emeleten két kassza is volt, mégis húsz percet kellett sorban állni, ha fizetni akartál, a próbafülkékről pedig ne is beszéljünk. Oda azt hiszem születni kell. Hamar eluntam a dolgot, a shoppingolás sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, hát elmentem papucsot venni. Korábban talán említettem, hogy csak egy szőrös kis mamuszt hoztam, gondolván, majd itt veszek fürdős papucsot. Három hete keresem azt a nyomorult papucsot, de sehol nem találom. a franciák nem hordanak papucsot. Se az Auchanban, de a plázában, sehol nem lehet kapni. Most sem sikerült szereznem. Pedig már nagyobb összegeket is hajlandó lennék fizetni érte.

Andra és Carmen másfél órát töltöttek vásárlással én pedig a bolt előtt néztem a tömeget és fotóztam az egyre közeledő esőt. Amint a lányok kiléptek az ajtón az ég leszakadt és mi bemenekültünk egy kávézóba. Persze sikeresen kiválasztottuk a Le relais de Louvre-ot, egy meghitt és igen exklúzív kávézót. Két és fél eurót fizettem egy koffeinmentes kávéért, ami még túl hosszú is volt. Mindenesetre ott vártuk meg, hogy elmúljon a felhőszakadás, hogy aztán újra metróra kapjunk és haza vonatozzunk Cergy-Prefecture-be. Este kilenckor ájulásszerűen aludtam el. Valószínű, hogy mind a fáradtság, mind pedig, hogy egész nap nem ettem hozzájárult a totális kimerüléshez. 

Ma reggel viszont túlságosan is zizzentnek éreztem magam, pontosan azzal a fajta érzéssel, amikor muszáj valamit csinálnom, különben meghibbanok (mármint ennél is jobban). Hát felöltöztem és felavattam  futócipőmet. Mármint a megvétele óta először rendeltetésszerűen használtam, ami hihetetlennek tűnhet, de igaz. Vasárnap a franciáknál minden zárva van, szóval semmi mást nem tudtam csinálni. Andra még aludt, zajongani nem akartam, hát elmentem futni. Persze végül az egy kis futás - egy kis séta verziót alkalmaztam, de ez is jobb mint a semmi. Mikor visszaértem, takarítottam egy kicsit, reggeli-tízóraiztam és kimostam pár ruhát. Ebéd után potom két óra alatt végre kitöltöttük a lakhatási támogatás papírjait és így valószínűleg már csak egy hónapot kell várni arra, hogy meg is kapjam. 

Most irány a vacsora és a korai lefekvés, mert holnap hétfő és órám lesz. Méghozzá francia. Nosztalgikus, bár nem igazán jó értelemben...

Gamer Lány

A hétfő annyira jól indult. Végre kaptam diákigazolványt és leadtam a jelentkezésemet egy csereprogramra. Csere program alatt azt kell érteni, hogy az egyetem kvázi kiközvetít a helyi középiskolákba, ahol a fogadóféltől függően vagy előadást kell tartani, vagy tanársegédi pozíciót lehet betölteni. Minden esetre érdekesnek hangzott és az időmbe belefér.

Kedden végre részt vettem az első órámon. Bizony ám! Na de kezdjük a reggellel, amikor is elvándoroltam Cergy-St. Martin-be, hogy feliratkozzak az Amerikai Gazdaságtörténelem című órára. Némi keresgélés után megtaláltam a titkárságot, és bő húsz perc várakozás után el is tudtam magyarázni, hogy ki vagyok és mit akarok. A titkárnő egy igazán kedves mosollyal közölte, hogy megváltoztak az adott tantárgy kondíciói, így fogalma sincs, hogy felvehetem-e vagy sem. De majd értesítenek. Na azóta is írja azt az emailt. Mindegy jobb ötletem nem lévén, visszajöttem, hogy a többi tárgyamra is feliratkozzak. Ment is a dolog, úgy-ahogy, mert a Brit Gazdaságtörténelmet csont nélkül felvettem, azonban az Üzleti Angol óra másik időpontot kapott. Ami nekem nem felelt meg, mert óraütközést okozott. Semmi gond, mondta az ügyintéző, van még másik két ugyan olyan óra, válasszak azok közül. Aha, mintha az olyan egyszerű lett volna! Az egyik aznap reggel volt, tehát már lekéstem, a másik pedig épp folyamatban volt, tehát aktívan késtem róla. Végül persze kénytelen voltam választani, aztán sűrű elnézések közepette bemenni órára. Derült égből tanóra! A professzor rendes volt, és nem problémázott, hogy elkéstem, sem azon, hogy mondtam, nem is erre az órára akarok járni, hanem az egyel korábbira. Adott egy kupac papírt az órai anyagról és haladt tovább. Mikor megnéztem a tematikát majdnem hangosan felnevettem. Annak, amit tanítani fog a félév során szinte semennyi köze nincs az üzleti angolhoz, én inkább informatikai alapismereteknek nevezném őket. Mi az internet? Mi a különbség a hard drive és a hard disk között? Mi a pendrive angol neve (franciáról fordították)? Ilyen és még ezekhez hasonló dolgok kerültek szóba az órán, természetesen angolul, szóval a jelen lévő hallgatók fele azt se tudta épp miről is beszélünk. Nem tudták, hogy hol található a Szilícium Völgy és hogy mi az. Az a nap, amikor informatikából okosabb vagyok egy egész teremnyi diáknál... csoda, hogy nem jött el a világ vége. Viszont legalább nekem sikerélményem volt.

Mindezzel szemben a szerda maga volt a rettenet. Előre szeretném megjegyezni, hogy a szüleim, és mindazok, akik valaha részt vettek a nevelésemben, most jobb kezükkel veregessék meg a bal vállukat, hogy nem vallottak kudarcot velem. Megérdemlitek a dicséretet.

Szóval szerda reggel én is naiv elmentem a bankba. Megint. Mivel utoljára múlt hét csütörtökön voltam, joggal feltételeztem, hogy végre legalább annyira működőképes, hogy kaphassak egy számlaszámot, amivel elintézhetem a telefont és a lakhatási támogatást. Aha, majd a mesében! Azoknak az alul művelt, ostoba, békazabáló, egoista nyomorékoknak volt pofája azt mondani, hogy persze, hogy megvan minden papírom, csak nem küldték el a központba. Ha valaki nem értené egy darab tetves emailről beszélünk. Annyira ideges voltam, hogy koncentrálnom kellett, hogy se angolul, se magyarul ne tegyek be néhány kedves kötőszót a mondandómba.

Akik szoktak találkozni velem, azok bizonyára ismerik a lesújtó pillantásomat. Azt amelyiket kimondottan mások néma megalázására fejlesztettem ki. Nos, nem vagyok biztos, hogy végig sikerült pókerarcot vágnom és nem lesújtóan néznem. Végül persze nem tehettem semmit, "Jöjjek vissza pénteken!" mondták, hát eljöttem. Beültem egy közeli kávézóba és ittam egy zöld teát, nyugtató gyanánt és elbeszélgettem a kávézós hölggyel, aki elmondta, hogy sajnos itt minden adminisztratív dolog ennyi idő. Mellesleg megjegyezném, hogy egy közönséges buszbérlet előállítása 30 napot vesz igénybe. 

Dacára az idegességnek és a történteknek, délután megírtam a francia tesztet, de eredményt nem mondtak, majd talán később. Nem volt nehéz. Csak beszélgettünk picit, meg írnom kellett az első napomról. Na az az írás sem egy tündérmese. Azt hiszem a leggyakrabban használt szavak a nehéz, az egyedül és a rossz voltak. Negatív felhang, de ez van.

Csütörtökön reggel megint órám volt. Méghozzá a korábban említett Amerikai Gazdaságtörténelem. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, milyen alul művelt vagyok a témában. Pedig ez ritkán fordul elő velem, ha történelemről beszélünk. Persze az alap dolgokkal tisztában voltam, meg az olyan nevek, mint a Mayflower, ismerősek voltak, de talán sosem tanultam amerikai történelmet ilyen mélységben. Jó érzés volt valami újat tanulni. Az egyetem elmúlt két évében ezt nem nagyon mondhattam el. Minden esetre be kell szereznem egy Amerika térképet, ha tartani akarom a lépést az oktatóval.

Ma pedig péntek van és egy sátáni kacajjal (MUHAHAHAAAAAA) győzött az igazság! 

Reggel nem volt órám, de nem is nagyon bántam, mert eléggé rám fért a nyugodt alvás. Andra nem volt itthon, elszólította egy párizsi parti és ő kötelességének érezte, hogy tiszteletét tegye a helyszínen. Reggel fél tízre haza is ért, de legalább jól érezte magát. Ebédelni már együtt mentünk a menzára, ami nekem kicsit érdekesen sikerült, mivel nem ehetek kuszkuszt és ma az volt a köret. Végül a tejszínes szaftos husit egy adag pürésített zellerrel ettem meg, ami undorítónak hangozhat és látványra sem túl építő jellegű, de nagyon finom volt. Utána elmentem a Brit Gazdaságtörténelem órámra, ahol szerencsére már nem éreztem magam olyan műveletlennek, még az évszámok nagy részével is tisztában voltam. Azt hiszem igazán sikeresnek mondhatom magam, amiért háromból három órán jól éreztem magam és csak egyet találtam kicsit unalmasnak.

Óra után Carmennel elmentünk a bankba. Megint. Azonban változott a helyzet! A lány a pult mögött kapásból felismert, csak a személyimet kérte el és mondta, hogy az ügyfélkapcsolati menedzser azonnal jön és foglalkozik velem. Felvont szemöldökkel reagáltam, de haladásnak könyveltem el a dolgot. Jött is a hölgy, bekísért az irodájába, majd öt percig csak bocsánatot, elnézést és hasonlókat kért, amiért nem megfelelően mentek a dolgok. Ezután közölte, hogy az egész procedúrát újra kell kezdeni. Már ahhoz is fáradt voltam, hogy ezt lereagáljam. Aztán meglepetésemre tíz egész perc alatt, maximum tizenkettő, megcsinált mindent, kinyomtatta a szerződést, és a számlainformációkat, amikre szükségem van és már mehettem is. A kártyám várhatóan tíz nap múlva elkészül, csak töltsek fel egy fényképet a honlapjukra. Ennyi. Két hét szenvedés egy tíz perces procedúráért. Lementem az agyamról.

Most előállítottam életem első guacamole krémjét és vacsorázni fogok, valamint megtervezem a lányokkal a hétvége programját. Talán egy kis turistáskodásra  adjuk a fejünket. Ki tudja?

Gamer Lány

U.i.: A kép a Mayflowert ábrázolja, ami 1620-ban Angliából indult Virginiába, de végül Massachussets-ben sikerült partot érnie.

Nem minden vásárlás könnyű. Van, hogy pontosan tudod, mit szeretnél, bemész és megveszed. Máskor csak elképzelésed van és kis keresgéléssel rá is találsz a megfelelő termékre. Aztán ott vannak azok az alkalmak, amikor azt se tudod, hogy mit akarsz, azt se tudod, hogy honnan és főleg, hogy valóban szükséged van-e rá. Na ezek miatt az alkalmak miatt utálok vásárolni. Mégis, a szombatom jelentős részét kénytelen voltam erre a tevékenységre áldozni.

XueChen, az új barátnőm Kínából, három évet fog a Cergy-egyetemen tölteni. Fizika-kémia szakosként magától is eléggé elvont, de a tetejébe egy szót sem beszél franciául. Konkrétan csak a véletlennek volt köszönhető, hogy összefutottunk a kollégium aulájában, és mivel amúgy is vásárolni indultam, naivan beleegyeztem, hogy persze, menjünk együtt. Három órával később már egészen más volt a véleményem a dologról. Mivel nem értette, hogy mi van az egyes termékek címkéjére írva, és bevásárlási listája sem volt, az, hogy lassan haladtunk, egy nagyon enyhe kifejezés. Minden egyes soron végig mentünk, mindent megnéztünk, volt amit kétszer is, hogy biztosan minden meg legyen. Iszonyatosan elfáradtam. Alig bírtuk hazacipelni a holmikat. Azt gondoltam, csak az alvás segíthet, de nem így történt.

Mikor hazaértem háromnegyed hatkor, a szoba üres volt. Andra elment valahová. Némi számítógép bámulás után rájöttem, annyira nem is vagyok fáradt, ki kellene menni a Cirkusz Fesztiválra a parkba. Egyedül viszont nm volt kedvem, hát megkérdeztem újdonsült görög ismerőseimet, van-e kedvük kimenni. Volt. Na nem azonnal, úgyhogy komótosan összekészülődtem, közben befutott Andra, így a végén nyolcan vágtunk neki az éjszakának. 

Persze ez sem ment simán, mert a banda fele evett otthon, a másik fele viszont éhes volt. Hála a fesztiválnak, az utcák tömve voltak, csakúgy mint a táplálék-szolgáltató létesítmények. Nem nevezném őket étteremnek, de végül is nem is kocsmák. Újfent szét váltunk Christine és én elmentünk nézelődni, míg a többiek sorban álltak kajáért.

Szerencsénkre pont kifogtunk egy szabadtéri artista előadást, ami a Hallali, avagy Beethoven 5dik szimfóniája címet viselte. Hát nehéz lenne összefoglalni, hogy miről is szólt. Azt hiszem volt vadászat, mert az egyik tornász alsónadrágban, terepmintás kabátban és egy hatalmas mordállyal sétált és volt hozzá két másik tornász, akik komplett szarvasfejeket viseltek, agancsostul. Aztán volt valami strand jelenet-féle, mert levetkőztek és bekenték egymást és magukat napkrémmel és volt egy hordozható rádiójuk is. Voltak még plüssnyulak és sok-sok légtornász akrobatika. A dolog érdekessége az volt, hogy nem használtak trapézokat, hanem két tornász derékban rögzítve volt és ők maguk funkcionáltak trapézként. Nagyon látványos és láthatóan sok erőt igénylő előadás volt. A finálé aláfestő zenéje származott Beethoventől. Le voltam nyűgözve, annak ellenére, hogy nem értettem a történetet. Persze mért is kéne mindent érteni? Ezután viszont tényleg csak a lefekvés maradt, és a tervek a vasárnapra.

Ami persze cseppet sem úgy alakult, ahogy terveztük. A "délben találkozunk és együtt elmegyünk piknikezni, majd élvezzük a fesztivált" - programból "fél kettőkor előkerülünk, de a főszervező elment Párizsba, hát menjünk ki, süljünk meg a napon, fagyjunk meg az árnyékban, együnk, aztán húzzunk haza" - program lett. Nem mondom, hogy rossz volt, mert egyáltalán nem volt az. Jól éreztem magam, gyömbéres-fokhagymás csirkét készítettem rizzsel, tehát finomat ettem, beszélgettem a többiekkel, de valahogy annyira nyomottak voltunk mindannyian, hogy jobb volt, ha inkább hazajövünk. 

Gamer Lány

Egy szép hétvégét csak egy semmittevéssel eltöltött napfényes és meleg hétfő képes megkoronázni. Hogy aztán az a gonosz, ocsmány, felhős kedd mindezt elrontsa!

A francia bürokrácia olyan jellegű útvesztő, mint a metróhálózat Párizsban. Minden ember,aki érintett benne, ismeri a saját útvonalát, tudja hol kell fel és leszállnia, de következő állomás nevét még csak nem is ismeri. Egy turistának még térképpel is nehéz eljutnia a célig. Ezt a szerintem szép hasonlatot a bank számla - telefon - lakástámogatás nevű katasztrófa halmazra szeretném alkalmazni. ár megható a kedvességük és tényleg segítőkészek az emberek, egy hét alatt képtelenek voltak megnyitni nekem egy számlát. Az, hogy otthon ez két óra alatt sikerült egy kicsit elgondolkodtatott, hogy akkor hogy is van ez? Náluk nincs internet egy egyetemi kollégiumban, nem tudnak megnyitni egy bankszámlát, de mi vagyunk elmaradottak?

Az internetről szólva öröm az ürömben, hogy ugyan ezen a szép napon kaptam végre jelszót az internethez. Ami sajnos csak annyit jelent, hogy bármely honlapot meglátogathatom, viszont a jelerősségen nem segített. A wifi-jelecske szolidan annyit ír ki, hogy a jelerősség megfelelő, de valójában a youtube tíz-tizenöt percig tölt egy három perces számot.

Az internet jelszóval egyszerre szobatársat is kaptam végre, Andra Dimitriu személyében, aki román állampolgár, de Hollandiában jár egyetemre és onnan erasmusolt ide. Jogász lesz, ha felnő.

Szerdán az egyetemi ügyintézéssel gyűlt meg a bajom, mivel megpróbáltam órarendet szerezni, én kis naiv. Nem Úgy van az! - mondták. Szóval elbattyogtam a titkárságra, kikértem a tantárgylistát, nem mintha nem lett volna már leadva, hogy mit fogok tanulni, majd szépen elmagyarázták nekem, hogy mivel a tantárgyak nem egy évfolyamhoz tartoznak, minden egyes titkárságot keressek fel, iratkozzak fel az órákra s ha megvan a regisztráció, jöjjek vissza a végleges órarendért. Az persze nem számít, hogy négyből egy órám egy másik városban van. Itt merült fel bennem, hogy a Neptun-rendszer mekkora egy áldás otthon. A titkárság után már csak a francia-órára kellett feliratkoznom, amire igen-igen nehezen vettem rá magam, mert annyira sosem szerettem, mondjuk ki: utáltam a nyelvtant. 

A csütörtök elég jól sikerült. Aznap volt az egyetem hivatalos nyílt napja, ahol a mindenféle klubok, szakkörök és szervezetek bemutatkoztak és tagokat toboroztak. Saori és Aiko kiemelt érdeklődést mutattak a kötő-klub irányába, ki is próbálták és a sok-sok francia fiú lelkesen segített nekik. Én a nyelvoktatás felé vonzódtam és a CIEL-egyesületnél azt mondták, hogy van lehetőség tanulnom, de október előtt sajnos semmiképp sem kezdődnek el az órák. Mikor eluntuk a klubokat vásárlással ütöttük el az időnket, illetve bankszámla-ügyintézéssel, hogy aztán este egy közös guacamole-evéssel zárjuk a napot.

Pénteken végre eljutottam Párizsba is. Nem mondom, hogy így képzeltem el az első alkalmat, de el kell ismernem, hogy a hajókázás a Szajnán nagyon jó volt. Megnéztük a híresebb épületeket, és néhány kevésbé híreset is. Az, hogy utána egy maréknyi inkompetens diák, akik teljesen felkészületlenek voltak, végigrángatták a csoportot a fél városon, mit sem törődve azzal, hogy harmincan indultunk és alig tizenöten értük el a végcélt... Hát azt inkább nem sorolom sehová. A Jardin de Luxembourgban álltunk meg végül, ahol ugyan minden nagyon szép és francia, de iszonyatos tömeg volt és semmit nem lehetett csinálni. Végül XueChen és én megvitattuk az országaink történelmét, ami Kína esetében 5000 év, így nem unatkoztunk. Nyolc körül, mikor kezdett lemenni a nap, hazaindultunk, hogy még megünnepeljük Andra születésnapját. Sajnos mindenki annyira fáradt volt, hogy fél óra után feloszlattuk a partit és takarodót rendeltünk el.

Gamer Lány

Bàr a kollégiumban még mindig nincs internet, már néhány napja itt vagyok, és nem szeretnék semmit sem kihagyni, így inkább előre dolgozom egy kicsit és jegyzetelek.

Na de hol is van az az itt! Hát Párizsban! Mégis hol máshol lehetne? Pontosabban, hol máshol lehetnék? Oké, ez borzalmasan nagyképűen hangzott, elismerem, de mégis csak Párizsról beszélünk.

Hogy az elején kezdjem, hála az Európai Unió csodáinak, létezik egy program, amit Erasmusnak hívnak és a felsőoktatásban tanuló hallgatók pályázhatnak, hogy egy vagy két félévet valamelyik európai egyetemen vendég-hallgassanak. Én is pályáztam és minden hasonló útra tévedőnek melegen ajánlom a korábbi bejegyzésemben foglaltak figyelembe vételét. Az adminisztráció viharai után végül elérkezett az indulás napja.

Szeptember elseje esős, szürke és kegyetlenül hétfői nap volt, minden, az iskolakezdéssel kapcsolatos sztereotípiát kiválóan alátámasztott. Nekem viszont az elutazásom kezdetét jelentette. Tizenöt óra busszal, először egy magyar, azután egy Maliból származó útitárs mellett, egészen elviselhető volt. Az is igaz persze, hogy amint a busz elindult én szépen elaludtam és csak hajnalban ébredtem fel a beállított ébresztőmre.

Strasbourg még hajnali fél hétkor is igazán szép látvány. Annak ellenére azonban, hogy két óra szabad időm volt, nem sokat láttam belőle. Egy idegen városban, ahol az ember nem ismeri a közlekedést, nem célszerű elkóborolni, főleg egy gigantikus bőrönddel. Szóval meglehetősen sokat gyönyörködtem a strasbourgi központi pályaudvarban és a körülötte lévő épületekben, aztán végre beharangozták a TGV-m (Train à Grande Vitesse) érkezését. Nos abból az útból sem sokra emlékszem, kivéve a nagyon kedves és vicces akcentussal beszélő Wales-i útitársamat. Tíz perc alatt kibeszéltük magunkat és utána csak Párizsban ébredtem fel. Sajnos a tömegközlekedés kihozza belőlem az álomkórt a jelek szerint.

Érkezés a Gare de l’Est-re 11.05.-kor, menetrend szerint. Harminc perc sorban állás a jegyszerzéshez és öt lépcsősor megmászása a Zebrával. Zebra egyébként a giga-bőröndöm és a neve magáért beszél szerintem. A franciák nem törik magukat a mozgólépcsők terén se a vasútállomásokon, se a metróban az eddigiek alapján. Még ki kell tapasztalnom. Minden esetre ötven perc metró és RER után végre megérkeztem az úti célomhoz. Mondjuk. Még egy kicsit elveszve keringtem a megálló környékén, aztán az egyetemen, és végül délután kettőkor elfoglalhattam a szállásomat az Université de Cergy-Pontoise Lés Chénes d’Or nevű kollégiumában.

Hogy mi volt az első benyomásom? Az hogy a szüleim és a párom felelőtlenül viselkedtek, amikor megengedték, sőt bátorították, hogy ekkora marhaságot műveljek. Még hogy én, egyedül eljöjjek egy olyan országba, ahol baguettet és croissantot esznek? Hiszen glutén-allergiás vagyok! Ráadásul annyira nem is vagyok oda a helyiekért és bár beszélem a nyelvet, a helyesírásom egy természeti katasztrófával ér fel! És egyébként is! EGYEDÜL? Még sosem voltam sehol egyedül. Mármint tartósan, olyan messze otthonról, hogy ne érjek haza négy óra alatt (oké tudom, hogy innen is hazaérek négy óra alatt, de nem ez a lényeg).

Minden esetre, a nem annyira rózsás helyzetet csak tetézte, hogy a szoba kicsi és cella jellegű, ráadásul szál egyedül vagyok. Mármint egy lakóegységben ketten lakhatnak, de én egyelőre egyedül vagyok. Képtelen voltam kipakolni első nap. Viszont sírni annál inkább szerettem volna, ezért hogy eltereljem a figyelmemet, vásárolni mentem. Na persze csak alap dolgokat, mint wc-papír és zsebkendő és narancslé. Kajára még gondolni sem tudtam. Az evés valami igen visszataszító dolognak tűnt aznap. Este végül megismerkedtem egy Japánból érkezett lánnyal, aki hasonló cipőben evezett, mint én. Saori ráadásul csak húsz éves és a franciát is csak egy és negyed éve tanulja. Szóval az estét valami vegyes francia-japán-angol keveréknyelven beszélgettük végig, helyenként magyar beütésekkel. Valójában nagyon érdekes volt és tanulságos. Főleg az ABC-k összevetése.

Szerdán diákigazolványt csináltattam, csütörtökön bankszámlát nyitottam, ma pedig végre éhesnek éreztem magam ezért vásárolni mentem és egy Auchan-gazdaságos tonhalsaláta konzervre esett a választásom. Itt megjegyezném, hogy a katalán tonhal saláta nagyon-nagyon finom, de legközelebb el kell olvasnom, hogy mi van bennük, ugyanis ebben tészta is volt.

A telefonvásárlás egyelőre akadályokba ütközik, de dolgozom rajta. Ha végre lesz internet, akkor minden sokkal könnyebbé válik. Kezdve az ügyintézéstől, a kapcsolattartásig. Egyébként csütörtökön sikerült kicsomagolnom és pénteken rendezkedtem be úgy nagyjából.

Aztàn szombaton Saori elhívott a Charivariba. Sikerült is elmennünk… többé-kevésbé.

Még pénteken megbeszéltük, hogy szombaton együtt elmegyünk erre a fesztiválra, és majd dél körül átjön, hogy megmondja, pontosan mikor indulunk. Így is lett és végül kettőkor találkoztunk Aikoval, Saori barátnőjével, aztán hármasban elindultunk megkeresni a helyszínt.

Majdnem elsőre sikerült. Először ugyanis a parkban, pontosabban az egyik parkban kötöttünk ki, ahol valami olyasmi volt, mint nálunk a Nagy Sportág Választó nevű rendezvény. A város és a környékbeli települések sportklubjai, szociális szervezetei, és hasonlói kivonultak és bemutatókkal igyekeztek magukhoz csábítani az érdeklődőket.

Hadd mondjam el, hogy két ázsiai lánnyal sétálni, akiknek a kezébe van ragadva a fényképezőgép, olyan, mintha valami kiállítási tárggyá váltam volna. Az, hogy bámultak minket, eléggé alulértékeli a valóságot. Minden esetre Saori érdeklődést talált a kendo-klub berkeiben, Aiko pedig a tollaslabda klubhoz szerzett jelentkezési lapot, tehát nem volt ez elvesztegetett idő, épp csak nem ott voltunk, ahol kellett volna, hogy legyünk.

Sok-sok kérdezősködés és útbaigazítás után végül megtaláltuk az óvárost, ott is a kikötőt. Egy kis kávé és fagyi, némi várakozás és fél hétkor valóban el is kezdődött a Charivari. Kipróbáltuk a marokkói konyha csodáit, illetve a lányok készítettek üveglámpást. Este nyolcig élveztük a tömeget, az volt az az időpont amikor mindhárman beismertük, hogy nem bírjuk tovább energiával és elindultunk a szállásunkra.

A fáradtság persze nem tartott vissza minket attól, hogy Saorival szavakat cserélgessünk éjjel tízig. Ezzel szemben a vasárnap, minthogy minden zárva volt, a pihenés jegyében telt.

Gamer Lány

Igyekszem pontokba foglalni, hogy mikre van szüksége mindazoknak, akik külföldi tanulmányokat akarnak folytatni, de a legfontosabb dolog, amit meg kell értenie minden kisdiáknak, hogy csak magatokra számíthattok. Mindent nektek kell elintézni, senki nem lesz aki mindent megold helyettetek, ráadásul senki nem tudja, hogy ténylegesen mik kellenek. Mármint minden érintett csak a saját dolgával törődik, és nektek, nekünk kell valahogy ezt összehangolni.

Tehát akkor a pontok:

1. Minden olyan dokumentum, amit az iskola kér:
   • Iskolalátogatási igazolás
   • Index másolat (ha elektronikus, akkor félévenként minden tantárgy kell, angolul)
   • Nyelvvizsgák és másolataik
   • Motivációs levél minden olyan nyelven, amin tudsz írni
   • Önéletrajz legalább angolul, de inkább minden nyelven, amin tudsz írni
2. Jelentkezési lap
3. Tantárgyak listája, amit a külföldi iskola küld meg, ha te, személyesen kéred
4. Érvényes személyi
5. Érvényes európai egészség kártya
6. Érvényes útlevél (a biztonság kedvéért)
7. Születési anyakönyvi kivonat, amit lefordítanak a célország nyelvére
   • az új születési anyakönyvi kivonat már angol-francia-magyar nyelvű és 2000 szép magyar forintért kiváltott okmánybélyegért adják a születés helyén az anyakönyvi hivatalokban
8. A tanulmányi szerződés egy aláírt példánya, ha lehet angolul
9. A bankszámláról csak annyit, hogy a célországban érdemes megnyitni. Tudom, hogy nehéz, de valahogy még a jelentkezés előtt/alatt meg kell nyitni, hogy az ösztöndíjnál és minden egyéb helyen ugyan az a számlaszám szerepeljen. Az ösztöndíjat euróban adják, és bár működnek a magyar bankkártyák is, se telefont, se lakhatási támogatást, semmit nem lehet szerezni helyi bankszámla nélkül.
10. Biztosítás minden elképzelhető és elképzelhetetlen esetre.
11. Rengeteg pénz! Sajnos ez egy utófinanszírozású pályázat, tehát még az ösztöndíj kézhez vétele előtt jelentős összegeket kell befizetni különféle dolgokra. Ez az összeg könnyedén elérheti az 1000 eurót, és nem viccelek.
12. Ezeken kívül csak rengeteg bátorságot csomagoljon mindenki, aki ebbe a programba belevág. Még nem tudom, hogy megéri-e, de majd ez is kiderül.

Gamer Lány

Nos megint jelentős idő telt el, amióta nem írtam, bár kételkedem benne, hogy ezt bárki is észrevette volna. Figyelembe véve a blog olvasóinak számát, ami kerek nulla, nem hiszem hogy zavart okozna a rendszerben a rendszertelenségem.

Mindegy, nem erről akartam beszélni, hanem a hegymászásról. A hétvégén a Magas Tátrában voltam, úgynevezett magashegyi túrán. Ha valaki nem tudná, ez átmenet a gyalogtúra és a tényleges hegymászás között. Jó magasan, többnyire hűvös, erősen nedves körülmények között. Hogy milyen volt? Szép. Magas. Nedves. Hűvös. Félelmetes.

Nem véletlenül hagytam a félelmetes szót a lista végére. Nem tudom, hogy említettem-e már, de magasság-iszonyos vagyok. Nem tudom, hogy mi a pontos megnevezés, de én nem lefelé nézni félek, hanem felfelé. Például egy toronyból lenézni semmi problémát nem jelent. Ugyanakkor, ha a tövében állok és felnézek, rögtön elfog a szédülés és a hányinger. Ehhez a különleges képességemhez társul hozzá a múlt téli síbalesetfélém, szóval a végeredmény szánalmas. Se felfelé, se lefelé nem tudtam nézni a hegyen. Maradt a cipőm orrának bámulása és a rettegés, nehogy máshová nézzek.

Azokban a pillanatokban, amikor épp biztos talaj volt a lábam alatt, remekül éreztem magam. A társaság jó volt, a kaja többnyire ehető. Csak egyszer sikerült pacalt rendelnem, aminek még a szagát sem állhatom. A szállások teljesen rendben voltak és a helybéliek viszonylag kedvesen viselkedtek. Összességében jó volt, de nem hiszem, hogy egyhamar újra feliratkoznék egy ilyen túrára.

Gamer Lány

Talán sokak számára nyilvánvaló, hogy melyik filmről van szó, de azért elárulom: a harmadik film a Demóna volt.

Most mit mondjak? Fényezzem Angelina Joliet? Minek, ha mindenki tudja, hogy egyszerűen fantasztikus? Dicsérjem a CGI-t? Ugyan már! A kék űrmacskák óta tudjuk, hogy nincs olyan, amit ne tudnának megcsinálni. A többi szereplő? A rendezés? A történet? Remek, szuper és kiváló! Felesleges volna a film előnyeit taglalni, hiszen gyakorlatilag csak tátott szájjal, áhítattal lehet végignézni, úgy, hogy a popcornból alig fogy, mert nincs idő megenni. 

Inkább taglalnám egy picit a hibákat, ami szerencsére csak minimális. A három tündér szerű izéről beszélek, amik olyan szinten ostobák, hogy már a második mondatuknál ki kellett volna vágni őket a filmből, de véglegesen. Komolyan mondom, új szintre emelték az idegesítő karakter fogalmát. Csodálom, hogy a szerepre kiválasztott színészek nem őrültek meg saját maguktól. Oké, tudom, hogy Imelda Staunton már megedződött Dolores Umbridge szerepén és Juno Temple is gyakorolta már egy keveset a hibbantságot a St. Trinians forgatása során, én mégis kicsit sajnálom őket. Rosszabbak voltak, mint Őrült Lipót. Mindegy, ilyen karakterek is kellenek... elvileg.

Szóval összességében egy jó filmről beszélhetünk, ami új megvilágításba helyezett egy amúgy aranyos Disney mesét, ami valójában egy igen borzalmas történeten alapszik. Aki szeretné ismerni az eredeti történetet, annak tudom ajánlani az internet nevű csodát, azon belül is a google-t, de aztán senki ne sírjon, hogy tönkretették a gyermekkorát. Nem lesz egy vidám történet, maradjunk ennyiben.

Gamer Lány